Aztán másnap hazamentem szülőfalumba. Már nagyon vártam, ritkán jutok el egy egész napra, bármennyire is imádom azt a falut.
Délután aztán elsétáltam a strand előtt, végig az úton, aztán megáltam az út végén...
Azt, amit akkor ott éreztem, az ellenségemnek sem kívánom. Dühos voltam - rátok, ugyanakkor szomorú, és fájt a tehetetlenség
Bükkszékiek, bükkszékiek, hogy hagyhattátok ezt megtörténni?
Ez kőkemény tőrdöfés volt...
Műút, "pusztaság" az ország legszebb parkerdőjének a helyén...
"Európa itt épül..." Milyen áron? Ez túl drága...

Mostanában ritkán mondom ki elsőre, amit gondolok, de most kivételt teszek, ott, akkor, abban a pillanatban azt kívántam, hogy akinek ehhez köze volt, és bármi előnye - akár pénz, akár más - származott belőle, az költse patikára annak a dupláját. Mindegy, hogy ismerős, barát, közeli vagy távoli rokonom... És ezt most, néhány nappal később is így gondolom.

Hogy miért? Akik emlékszenek rám közületek, azok tudják, hogy engem soha nem láttak még szomorúnak sem, nemhogy sírni.
Most elárulom, nem véletlen, azért nem látott senki,, mert ha bármi bántott, abba az erdőbe menekültem, egyszer-kétszer ott sírtam ki a lelkem...
Lehet, hogy akad olyan is, aki tudja miért.
Annak az erdőnek a fái többet tudtak rólam, mint bárki, beleértve a szüleimet is.

Most már értitek?

És egy kis bűntudat-ébresztő, ugye emlékeztek még arra a táblára?